A legjobbak között – de hol is van az?

A kormányzati felsőoktatási megszólalások szokásává vált a ranking-eredményekkel büszkélkedve visszaigazolva látni a kormányzati felsőoktatáspolitika sikerességét.

Ennek a számok világában nincs alapja: általánosan a stagnálás jellemző, az alapítványosodott egyetemeknél a Semmelweis és Szeged esetében látni érdeminek nevezhető előrelépést, utóbbinál azonban ennek a legfőbb oka az ARWU listáján Karikó Katalin Nobel-díja, aminek azonban vajmi kevés köze van a Szegedi Tudományegyetem mai teljesítményéhez (de ez nem jelenti azt, hogy Szeged ne volna kiváló egyetem, csak nem ez teszi azzá). Összességében az előrelépések és visszaesések kiegyenlítettek. Valamint azt sem szabad elfelejteni, hogy a leginkább befolyásoló indikátorok, a publikációk vagy éppen a szabadalmak területén a rangsorok egy évekkel korábbi állapotot mérnek, tehát az átszervezések hatásai valójában a jövő évtől kezdenek érdemben megjelenni a listákon.

Úgy tűnik azonban, a másfél évtizede regnáló hatalom hullámzó viszonyt ápol a felsőoktatási rangsorokhoz. A periódus elején hirdette meg Orbán miniszterelnök a „magyar egyetem a legjobb 200-ba kerülésének” programját, amiről akkoriban rögvest megírtuk, hogy egyfelől lehetetlen, másfelől szükségtelen célkitűzés. A kétezertízes évek közepén a józanodás jeleit láthattuk, amikor az akkori felsőoktatásért felelős miniszter a szakterületi listákon látott elérhetőnek legjobb kétszázas esélyeket, ami egyfelől reális, másfelől bizonyos megszorításokkal még értelmes cél is lehetett. (A legrégebbem átalakult, az alapítványosodás mintapéldányaként kezelt Corvinus viszont nem csupán az általános rangsorokban került egyre hátrébb, de a Financial Times listáján is szinte eltűnt.)

Az elmúlt két-három évben azonban a legjobb százról kezdtek el beszélni, nem kis energiát befektetve ennek elérésére. Ráadásul a valós kapacitásai és beágyazódásai alapján összességében legjobb pozícióban lévő ELTE helyett a Semmelweis lett a futatott intézmény.

Ahogyan a korábbi években is rendszeresen elemeztük a magyar egyetemek globális ranking-pozícióit, most a Semmelweis dinamikájára külön is kitérve nézzük meg a fejleményeket!

Az ARWU (közismertebb nevén a shanghai rangsor) általános („Overall”) listáján évek óta a 601-700 helyen van az Semmelweis. A szakterületi („Subject”) listákon viszont igen előkelő a pozíciója, négy esetben a legjobb 300-ban, egynél a legjobb kétszázban, sőt, a farmakológia területén a legjobb száz között találjuk. A BME is profitált Krausz Nobel-díjából, a többiek tartják a korábbi helyzetüket.

A US News and Report az 562. helyre teszi (Európában a 201.) az orvosegyetemünket,, előbbre, mint a korábbi években, a Subjectekben pedig itt is igen jól szerepel, három területen 200-300 közötti helyen, két esetben a legjobb kétszáz között és a kardiovaszkuláris területen a 35.! (Ezek akkor is tiszteletet érdemlő helyezések, ha tudjuk, hogy a szakterületi rangsoroknál szűkebb a mezőny, például utóbbinál 250 intézményt rangsoroltak, míg az Overall listán 2551-et. Ha ehhez arányosítjuk a helyezéseket, akkor is sokkal jobb a pozíció, kb a 347-nek felel meg. De ennél is fontosabb az abszolút érték, hogy egy adott (ötven feletti férfiak számára különösen érdekes…) szakterületen a világelitben tartják nyilván az egyetemet – kardiológus rektorral 🙂 …). A többi egyetemünk azonban Gödöllő kivételével romló pozícióban található.

A QS nem méri az általános listána Semmelweist, de három Subject listán ott van: az orvosi, élettudományi és gyógyszerészeti szakterületen, bár utóbbin egyre romló pozíciókban. Itt vegyes a kép a magyar szereplésről, romló és javuló tendeciák egyarént mutatkoznak..

A Times Higher Education listája tűnik a legfontosabbnak a kormányzat számára és itt érte el a Semmelweis a legjobb helyezését, két éve a 200-250 közé került, ahonnan tavaly – a kormányzati a várakozásokkal ellentétben – nem előre, hanem eggyel hátrébb sorolódott a 250-300-ba. (Ebben az időszakban változtatott a publikációs teljesítményt számoló módszertanán a THE, olyan publikációs anomáliák miatt, amelyek az SE-t is pozitívabb helyzetbe hozták.) A posztszocialista régióban így is vezető pozícióban van, hiszen a Bécsi Egyetemen kívül csak három, ugyancsak osztrák orvosegyetem van előtte (a szakterületi listán csak az orvosiak).

A THE esetét azért is érdemes alaposabban megnézni, mert ,a felelős miniszter a minap eléggé homályos utalásokkal kikelt a rankingek reputációs indikátora ellen. Ezeket egy igen széleskörű, közel százezres mintán végzett, globális véleménykutatással alakítják ki, ahol természetesen sok szubjektivitás van, s ennek szűrése csak többé-kevesebbé lehet sikeres.  De a Semmelweis esetében például szó sincs arról, hogy ezek rontanák le a pozícióját. Hiszen az oktatásinak nevezett indikátor („Teaching”) alrangsorán kifejezetten jól áll, csak a Bécsi Egyetem van előtte ebből régióból, miközben ez az indikátor legnagyobb részt éppen reputációs alapon képződik.

Az igaz, hogy az egyik speciális THE rangsorban, a Reputation Ranking-en nem szerepel a Semmelweis, de ennek egyszerű oka van: mindössze háromszáz intézményt mérnek és az egyik indikátor, az ún. „Voter diversity” kifejezetten arra irányul, hogy minél többféle szakmai irányból érkezzenek szavazatok az adott egyetemekre – az SE szakegyetem jellege miatt ez nyilvánvalóan korlátos lehet csak (egyébként az overall listán a Semmelweis előtt találhat osztrák orvosegyetemek sem szerepelnek itt). A régiónkból egyébként csak a magyar egyetemeket szokásosan megelőző prágai Károly, krakkói Jagelló és a Varsói Egyetem található ezen a listán.

Ebből is látható, hogy nem a reputációs jellegű adatot is tartalmazó indikátorok (Teaching, Research Enviroment) akadályozzák a SE előretörését.

A többi egyetemünket tekintve egyébként az ELTE és Óbuda esetében látunk leginkább javulásokat az indikátoroknál, különösen a kutatási vonatkozásokban.

Mindez mutatja, hogy miért nem hasznos a ranking-teljesítési kényszerből fakadó frusztráció: elvakít olyasféle realitásokkal szemben, amelyek valóban adatszerűek. A rankingek legfőbb indikátora közvetlenül és közvetve egyaránt a kutatási teljesményen alapuló publikációs termelés (nem véletlenül használom ezt a kifejezést). Ebben pedig a Semmelweis a leginkább mértékadó nemzetközi listás összevetés, a Leiden Ranking (ami nem igazán rangsor, ezért is jó szakmailag) nagyon pontos és igen sokelemű kimutatással bír. Ennek lényege, hogy a Semmelweis a saját szakterületén a négyszázas-ötszázas mezőnyben van, az általános egyetemi összevetésben pedig a 800-900-as mezőnyben. Ebből alig következik valami a valós nemzetközi szakmai pozícióját, különösen pedig a hallgató-vonzó képességét illetően, de jelzi a rankingekben meglévő mozgásterének korlátait.

Ehhez érdemes hozzátenni, hogy ranking-pozíciónk a térségben semmit sem változott, Ausztria stabilan előttünk, és a már említett Károly (Prága), Jagelló (Krakkó) és Varsói Egyetem mellett a vezető magyar egyetemekkel (ELTE, Semmelweis) bőven összemérhetően jó helyen vannak a baltikumi főváros egyetemek.

Hangsúlyozom, hogy nem csupán a rankingeket, de a publikációs listákat is lehet, sőt, nagyon is szükséges kellő kritikával illetni. A publikációs ipar ma valóban termelés, ahol tematikus és földrajzi elfogultságok, hálózatok és az igazán izgalmas tudományos teljesítménynek is ártó rutinok működnek. Örömteli, hogy magyar egyetemek is csatlakoztak a COARA-kezdeményezéshez, ami az egyoldalú mennyiségi és cikkírási fókuszt igyekszik az érdemi, a minőséget többféleképpen is megragadó eszközökkel felváltani. Ha ezt támogatja a kormányzat, azzal sokat segítene a magyar egyetemek érdemi fejlesztésében.

De akkor abba kellene hagyni nem csupán a legjobbötszáz/kétszáz/száz stb. mantrákat, hanem ranking-optimalizáltan erőltetett szervezeti megoldásokat is. Ezek kára ugyanis mélyreható lehet, ha nem a magyar akadémiai világ realitásból, kiválóságaiból és legjobb résztvevőinek törekvéseiből építkeznek.

Azonban éppen az volna a lényeg, hogy a ranking-szempontokat ne abszolutizáljuk. Legalább ilyen fontos, hogy a csúcskutatásokban hol tartunk, és itt megdöbbentő a visszaesés például a legfontosabb európai kutatástámogatási program, az ERC magyar pályázati sikerességének megszűnésében.

Arra magyarázatot kell adnia a tudománypolitikának, hogy míg másfél évtizede a magyar sikeresség kiemelkedő volt (annyi ERC-t nyertünk, mint az összes többi keleti ország együttvéve, addig az elmúlt nyolc évben feleannyit sem, int 2007-2016 között (ilyen csökkenést a minimális pályázati számú Bulgária és Szerbia mutatott csupán.)

Mindeközben tanszékek és kutatóműhelyek sora van ott a nemzetközi élvonalban, egy másik részük kiválóan adaptálja a világ tudományát az oktatás és a K+F számára. Az oktatási hatékonyságról és minőségéről, ami semmilyen módon nem jelenik meg a globális rangsorokban, a felsőoktatáspedagógia állásáról szintén érdemben kellene beszélni, pedig például a Semmelweis egyik legfőbb értéke a nemzetközi hallgatóvonzó képessége. A rövidlátó kampányokkal ellehetetlenített felnőttképzési szakemberképzés gazdaságot hátráltató hiánya legalább annyira fontos, mint a rankingekben így-úgy mért technológiai transzfer ügye (utóbbi inkább a gazdasági fejlettségtől függ, mintsem az egyetemi teljesítménytől.) És persze számot kellene vetni őszintén a CEU elüldözésének súlyos károkozásával a magyar rangsor-pozíciókban is. – de hát erre nyilván nem lenne hajlandó a politika. Mint ahogyan nyomát se látni, hogy befejeznék az Akadémiával szembeni, végtelenül kisstílű és buta kampányt, amiben még a tudománymetria alapfogalmaival sincsenek tisztában, miközben azt igyekeznek használni.